1877

Arany János, Őszikék-ciklus – 1877

Arany János (1817-1882) a XIX. sz-i magyar irodalom kiemelkedő alakja, erősen lírai alkatú, epikus költő volt. Az irodalmi közvélemény Petőfi mellett Arany Jánost tartja az egyik legnagyobb magyar költőnek. Pályáját olyan jelentős művek fémjelzik, mint a Toldi-trilógia (1846); Szondi két apródja (1856);A nagyidai cigányok (1851); A Walesi bárdok, valamint az Őszikék-ciklus kiemelkedő műve, a Tetemre hívás (1877).

Arany ezen kései versciklusa, egy késő ősszel, szinte levéltelenül virágzó kikerics fajtáról az Őszikéknevet kapta. A cím jelképesen Arany kései költeményeire utalhat. A kötet, az 1877-es Margitszigeti séták során ihletett verseket, balladákat tartalmazza. A kötetben megjelenő verseket a költő nem a nyilvánosságnak szánta, ezért őszintébben vall bennük érzéseiről, gondolatairól.

Tetemre hívás (1877.): A Tetemre hívás Arany János egyik legtudatosabban megalkotott balladája. A bűn és a büntetés viszonyát; az élet játékként való felfogását állítja középpontba a bűnhődő Benő és Kund Abigél tragédiáján keresztül. Arany tiszta erkölcsi felfogásában a világ nem épülhet bűnre, nem maradhat megtorlatlanul az erkölcsi világrend megsértése. A se istent, se embert nem ismerő magatartás démonikus attitűdjét mutatja be. A vers zeneiségét az egyik legdallamosabb versláb, a daktilus biztosítja.